Marokkó
Nekem az afrikai káosz megpillantása mindig az idegbetegség kezdeti tüneteit hozza elő.
A lassan sötétedő kikötőváros abszolút romantikátlan, hiába járok már második alkalommal Tangerben.
A felében-harmadában kész, szupermodern épületek, fényes üzletközpontok, és az utcán szerteszét hagyott, tengernyi szemét párosul azzal a közlekedési morállal, ami engem idegessé tesz.
De kerít!
Lót-fut, lohol a szomszédokhoz, és két berber színezetű kék kendővel tér vissza. Elkezdődik a nagy „csavarkodás”.
Hogy is kell ezt a fejünkre feltekerni?
A bemutató céljából úgy tűnik egyszerűbbnek, ha a boltos irányítja a sálat, mi pedig körbe forgunk. És ripsz-ropsz felvesszük a Dakaros-fejforma figurát. Nagy okosan meg is alkudunk. Én már nem akadok ki a sírós-rívós, vagy éppen a besértődős figurán se, tudom, ha töredék árért sikerül megvenni az áhított terméket, az árus barátunk akkor is minimum 400%-ot keres rajtunk. Ez itt hozzá tartozik a színházhoz. Ez az esti előadás.
Minekutána végeztünk, fizettünk és távoztunk, egy másik üzletből rögvest pattan a következő elfogó ember, aki felkínálja, hogy pont ugyanilyet kerít nekünk, ha kell még, fele ennyiért.
Sebaj. Megéheztünk, megyünk enni.
Megkerüljük a dömping-hangulatú gyorséttermek, sütödék tömegét, és egy rossz-szagú folyosón áthaladva a bazársor belsejébe jutunk, ahol szerencsémre még a két aranyos kisöreg üzemelteti a minimális felszereltségű konyháját.
Hogy honnan jöttem rá, hogy itt az árusoknak főznek?
Marha egyszerű. Nincs evőeszköz.
Csak tányér van és arab kenyér.
Nagy főzőüstökben és tajinékben tegnap este óta főnek az étkek. Nekem nagy kedvencem az omlósra főzött citromos marhahús, az arab világban ismerős, picit csípős fűszerkeverékkel.
Hogy is készül mindez?
A friss marhahúst feldarabolás után csontostól, citrombefőttel ízesítve felteszik a tűzhelyre és nagyon kis lángon 12-16 órán keresztül főzik.
Semmi több.
A vendég megérkezésekor szednek a tányérra, és adnak hozzá egy darab kenyeret. Só, fűszer és víz az asztalon.
A többit oldd meg!
Lehet három ujjal csipkedni, mint az indiaiak, vagy lehet a kenyeret melléfogva szaggatni és mártogatni.
Szappan és kézmosó van, ha könyöködig összemancsolod magad, az se gond. Kézmosás után az öreg már a hátad mögött lesz, hogy megtörölközhess. Megkérdezi, hogy ízlett-e a főztje, meg vagy-e mindennel elégedve, és megköszöni, hogy újra meglátogattad. Merthogy megismert!
Szóval ez számomra az arab vendéglátás.
A kempingbe vezető úton veszekszünk még egyet a taxissal, majd az úszómedence melletti wifi-zéssel zárul a marrakesh-i nap.
Másnap korán kelünk, de csak azért, hogy elvacakoljuk a fél délelőttöt olyan bolondságokkal, mint a kemping háziállatainak, a páváknak a fotózása, és fotózáshoz csalogatása. A városból kivezető úton, irányban az Atlasz felé beleakadunk egy kisebbfajta piacba is. Először csak zöldséget, gyümölcsöt szándékszunk beszerezni, de mivel kézzel tologatható kordékon van mindenféle ruhanemű, elcsereberélünk egy-két romos mobiltelefont bennszülött ruházatért. Teljesen buckalakó kinézetünk lesz, mire elérjük az Atlasz lábát.
És nekivágunk Tiz-in-chika hágónak. Most nincs fenn hó, ezzel a táj és a környezet teljesen más képet mutat, mint tavaly, amikor még látszottak az előzetes decemberi áradások pusztításának nyomai. Valamint a futam, frissen esett havon próbált két napon keresztül átóvatoskodni a hágón. Akkor a lezárások és a kordonok miatt kellett többször is megállnunk, most csak a fotózkodás kedvéért és ürügyén állunk meg.
Nyélbe ütünk még egy érdekes bizniszt is. (Ezzel le is zárom ebben a témában; az üzletelésben a mondandóimat.) Ezt is csak azért írom le, mert nem mindennapian zárult. A megszokott kőgyűjtő-és árus ismerősöm boltja, vagy inkább bodegája zárva volt. Geodákat ugyanakkor mindenfelé kínáltak az úton tébláboló üzérek. A kifestett kövekért nem rajongok, de most elsősorban ajándékvásárlásra gondoltunk, ezért megálltunk az egyik kíbernél.
Ő európai módon: farmerban és baseball sapkában nyomult, mi turbánnal és berber ruházatban. Ütős az identitásprobléma!
Sebaj.
A mágus köveiről kiderült, hogy mágikus ritkaságok, talán a Holdról származnak, és persze holdbéli áron akar megválni tőlük. Bekóstoljuk bartelezés alapon, hogy esetleg mobiltelefon, vagy fejlámpa érdekli-e, de ő kerek perec kijelenti: a lóvét magasztalja. Sziklaszilárd hitében nem ingatjuk meg, szikladarabra cseréljük a nigériai bankjegyet, anélkül hogy tudnánk egyáltalán mi is az értéke. Kődarabunkkal együtt alászállunk a völgybe, és keresünk egy nagyjából szélcsendes vízmosást, ahol nekiállunk piknikezni. Ha nem trabantunk lenne, hanem mondjuk két tevénk kikötve, teljesen asszimilálódottnak mondhatnánk magunkat.
Erről rögvest a két szőke jut eszünkbe, lehet, kár volt őket lepiszkálni a tetőről, mert most jó cserealapot képezhetnének a tevékhez.
Sicc! -Nincs több biznisz! –
A homoktól ropogós tojásrántottánkat megvadítjuk egy kis anti-mohamedán disznókolbásszal. Ebéd után újult erővel nekifutunk, hogy elé kerüljünk a saját versenyünknek.
Ez egy kis magyarázatra szorul, hogy hol is járunk mi, és miért nem bandázunk a Budapest-Bamako futam többi résztvevőjével. Egyáltalán nem miért vagyunk a „Bamakón”? Mert mi, lusta vénemberek, ellustálkodtunk az európai szakasz maratoni, háromnapos futását, és nem keltünk át időben Marokkóba.
Míg ők keleten, Algériához közel kompoltak, és most valahol a Haut-Atlasz alatt gyötrik a dűnéket, addig mi az Atlanti-óceánhoz közel hagytuk el az Ibériai-félszigetet, és írtunk magunknak egy új, kicsit más itinert.
Olyan ez, mint a magyar narancs. És egy csöppet sem savanyú.
Olyan folyóvölgyeken és oázisokon haladunk át, érintve pl. Kasbah útját, hogy az valami megfogalmazhatatlan. Megpróbálom leírni, de félek, egy giccs lesz belőle.
Aszfaltozás nélküli poros, köves út.
Két oldalt égbetörő sziklafalak.
Mellettünk, alattunk, a hidaktól függően jobbról, vagy balról kanyarog a folyó.
A helyi férfiak szamarat vezetnek és integetnek nekünk, a helyi nők általában tüzelőt cipelnek és szégyenlősen, az arcukat takarva elfordulnak az idegen tekintet elől.
Néhány kilométerenként oázis következik pálmafákkal, sátrakkal, nomádokkal, vagy éppenséggel földből tapasztott házakkal, francia erőddel, pezsgő élettel.
Rejtő regényeibe illő helyszínek.
Nincs tisztaság itt sem, mégis felüdítő a nagyvárosok szeméttengere után ez a természetesség.
Qarzazate elágazás után szembe jön velünk néhány Bamakós társunk. Néznek bambán, vajon az űrből jövünk?
Kempinget keresnek, ahogy mi is. Csak mi előbb még meg akarjuk kínozni kicsit a trabantot terepen. Az itiner az aszfaltról letérés koordinátájaként pont egy kempinget ad meg. Hopp! A kemping nyitva, a főnök a kapuban, és gyorsan beszélek is vele, hogy belepróbálkoznánk egy órácskára az előttünk levő sziklás tájba, utána visszajönnénk, és itt éjszakáznánk. Sajna, szó sem lehet róla. Fél óra múlva itt már besötétedik, ő bezár és hazamegy. Pech. Pedig, ahogy benéztem a háta mögött a nagykapun, láttam, egy Bamakós Merci is áll az udvaron leparkolva. Kérdésemre azt mondta a mester, hogy igen, a Merci itt maradt éjszakára. Az utasai átszálltak egy terepjáróba, és neki így vendége egy sincs. Akkor hajrá! Az itiner szerint terepen megteendő távolságunk kb. 40 km. Tereptől függ, de sötétben elérhetjük a biwakot.
Bő gázzal nekivágunk, megyünk is vagy 300 métert gyorsan, aztán 200 métert lassan, aztán 100 métert nagyon lassan, aztán meg hosszú ideig semmit.
Ennyi idő alatt vagy hússzor vertem le az autó alját a köveken.
Nem megy. Ha tovább erőszakolom, se felfüggesztésünk nem marad, se olajteknőnk. Ez a szakasz épített terepjáróknak lett kitalálva. Emberfejnyi, és annál nagyobb kövekből áll. Út nincs is, csak alapvető irány, és egy csomó pisztnek látszó nyom. Már amennyi látszik a sziklás talajon. Vissza a kempinghez, aminek ma estére mégis lesz két vendége. Mi.
Pont zárásra esünk be, és elszörnyülködünk a szállásdíjon. Ennyiért Budán, a kedvenc kávézónkban max. leülhetnénk egy hosszú presszó mellé. Kérdezzük is:
-Vajon mi foglaltatik ebben a borzasztó árban?
Alapvetően a sátrak helye, az autónk parkolója, a meleg vizes zuhanyzó, a mosoda szárítókötéllel, és a villanyvilágítás. Ma azonban nem lévén más vendége a kempingnek, miénk az egész kóceráj. Ezt azért csak halkan írom le, hiszen a rally megnyerésére nem törünk, a low-budget különdíjra igen. Az meg hogy néz már ki, hogy a legalacsonyabb költségvetésű csapat vett egy kempinget?
A főnök a nagykapu lakathelyére belülről bedugott egy darab betonacélt, és ő a kiskaput maga után kívülről bezárva motorra ült és hazarobogózott.
Besötétedett.
Szivarozgatás közben halljuk ám a távolban, a nagy, erős terepjárós társaink motorbőgetését. Közelednek, távolodnak, keresztül-kasul járják a kőpusztaságot, utat keresve a távoli biwakhoz. Egyik-másik vissza is jön, s megpróbálja bevenni a mi erődünket, de mi becsülettel kitartunk.
Nem engedünk be senkit!
Van is ebből aztán sopánkodás, vagy besértődés. De nincs kegyelem: a következő camp csak két km, menjenek oda!
Másrészt meg, ha belegondoltok; a főnök itt hagyott minket kettecskén, ha reggel visszajön és egy full kempinget talál, -úgy, mint egy cinágytábor- biztos nem máson veri el a port.
Illetve egy kivételt kénytelenek vagyunk tenni: Mariann, a bent parkoló Mercedes egyik utasa, beugrik a kerítésen, és kiszedi a cuccait a Merciből. Nem azért hunyunk szemet, mert nőnemű, hanem, mert köztudott róla, hogy Kolumbia fővárosában, Bogotában élt egy ideig. Tehát, egy ilyen kigyúrt amazon, ha nem engedünk neki, talán még meg is vert volna bennünket.(Jaj! Kudu!J a szerk.)
Az éjszakát most is a csillagos ég alatt töltjük, a kerítésen belül ugyan, de szimplán a szabadban alszunk. Reggel befut a nagydarab szenegáli főnök, ecsetelem neki az elmulasztott pénzkereseti lehetőséget, és azt, hogy végül is nem engedtük be a népes társaságot.
-Jó döntés volt! – jön a válasz.
Nem lett volna nagy baj, de sajnos néha nem tudja kezelni a dühét. Nyelek egyet, aztán szép csendesen összepakolunk, és kereket oldunk.
Több kereket is oldunk immár, hisz itt a mezőny, nagy összeborulások, mesélgetések vannak soron. Lada Nivás barátaink is beleugrottak a kőtengerbe tegnap este, bukdácsoltak benne kicsit, kétszer érintették fejjel a szélvédőt, kétszer a tetőlemezt és visszakoztak. A Nivás Mátyás igazi természetbúvár. Autója terepszínű, ruházata szintúgy. Beolvadni viszont nem tud, mert a nyakába akasztott brutál méretű kameráról már messziről felismerjük. Igazi szállott arc. Egy-egy madárfotóért úgy dobja magát hasra a homokba, mint a második világháborút megélt nemzedék bombatámadás esetén. A Nivája, akit istenít, egyébként egy nagyon precízen felépített, karbantartott szerkezet. Megvan benne minden, ami egy komolynak nevezhető terepjárónak kelléke. Pl.: egy erősen tunningolt CB-rádióval, és sok száz wattos erősítővel is rendelkezik, amivel megfelelő légköri viszonyok esetén akár Afrikából haza is kiabálhatnak. Úgy tudom, ez több alkalommal sikerült is nekik. Nekünk ez Marokkóban csak egyszer jött össze, a debreceni illetőségű „lázadó” hívónevű kamionossal tudtunk társalkodni.
Indulunk.
Kikapaszkodunk a völgyből, és egyúttal az oázisból, konvojba még nem állunk össze, Matyiék terepjárósok között vágtáznak, mi egy kicsit magányos farkast játszunk. Késő délután egy városkába érve – irányunk most egyértelműen nyugat és az óceán – megállunk valami helyi táplálékszerűséget magunkhoz venni. Mások is vannak itt a csapatból, pl. a Bús- Pistabá, aki egyszer megnyúz, amiért bácsizom, az öreg Mercijével és az asszonyával jött az idei futamra. Csak ismétlésképpen: ő volt az, akiről tavaly azt írtam, hogy: „a cimborájával jöttek Mercivel, de csak az egyikőjük aludt az autóban, mert a második ember a töméntelen mennyiségű pálinka mellett nem fért el”.
Vagy itt van most mellettem egy másik kozmikus csoda, egy román rendszámú Dácia! A Dáciák Dáciája! Korának megfelelő hervadt állapotban, de nagyon megbízható kezekben, mert egy szőrös, szakállas mester vezeti, aki hajdanában a Párizs-Dakar futamain dolgozott szervizesként.
Belvárosi főutat mindenfelé elhagyott magyar rendszámú terepjárók szegélyezik, kollégáink vacsoráznak a fényesebbnél fényesebb éttermekben. Csabival teljes egyetértésben vagyunk a terített, fehér abroszokkal és a tükrös, üveges táplálkoztatással kapcsolatban. Mi megkeressük inkább Afrikában Afrikát.
Megkeressük a legkövérebb, fekete öregasszonyt, aki csak egyfélét, a harissa nevű marokkói levest főzi a helyieknek. Mellékúton leljük, az asztalait a járdára pakolja ki, és egy falka utcakölyök kap bennünket körbe, amikor a trabit leparkolva megpróbáljuk befoglalni a kifőzdét. Az öreglány, ahogy a legyeket szokás, főzőkanalat lóbálva elhajtja a fejünk felől a „kis ajándékot” kéregető falkát, és bőven szed a sűrű, csicseriborsó levesből. Fakanál és arab kenyér jár hozzá.
Belakunk tökéletlenül, és pusztán megszokásból megpróbálom elkunyerálni az egyedi alakú, kézzel faragott kanalat.
Még be is csomagolják nekem!
Nem is engedik, hogy fizessek érte.
Kifizetjük a leves-vacsorát, és szállnánk be a trabiba, amikor az öreglány utánunk kocog, és Csabinak is kézbe nyomja a kanalát.
Ajándék gyanánt.
Gyorsan körbenézünk az autóban, mivel viszonozhatnánk a meglepő kedvességet?
Íróeszközöket és iskolakezdő csomagot adunk a gyerekeknek, unokáknak. Most meg ők lepődnek meg, hogy a kanalakért nem vártak vissza semmit!
Ezen meg mi lepődünk meg! Mert mindezidáig utunk során azzal a mentalitással találkoztunk: „Fehér ember! Adjál nekem valami ajándékot!”
Szóval, jó vacsoránk volt. Jó kaja és jó szívbéli érzések.
Tovább kell állnunk ugyanakkor, mert ma este-éjjel szeretnénk végre az első, futambeli biwakban éjszakázni versenyző-társainkkal karöltve. A várostól néhány km-nyire van a letérő, a talaj még itt is nagyon köves, döcögős, és meglepő módon egy jó, százméteres szakaszon olajfoltos.
Itt bizony valaki felakasztotta az alját a szekerének, és az olajteknő megadta magát.
Kérdés, hogy időben észreveszik-e, vagy megsütik a motort is?
Néhány km-es kőkerülgetés után feltűnik a tábor. csak éppen az árok túloldalán vannak.
A naplemente fényében nagyon hangulatos az egész rendezés, úgyhogy filmezünk és fotózunk is gőzerővel. Már csak azt kellene megoldanunk, hogy átkerüljünk az árokszerűség túloldalára. Elhagyjuk a tábort, addig megyünk, míg ez az árok rézsűre vált, és Csabit az autóból kiszállítva learaszolgatok.
Többen nem vállalják be ezt a mutatványt, megmaradnak az úton, de azért látótávolságban a tábortól. Mindenfelé tábortüzek égnek az éjszakában, mi beállunk a Nivások mellé, elvégre a keleti blokk összetart, és kávézás-pipázás, csillagfényes hosszú-záridős fotózás van soron.
Hajnali kelés, és irány a képzeletbeli határ, a Nyugat-Szaharai Tartomány irányába!
Ezzel eltávolodunk végre a sziklás, köves tereptől, kezdetét veszi a küzdelem a homokkal, ami népszerűbb nevén itt: sahara occidental-ként jelentkezik.
